Kellemes ünnepeket!

Sziasztok, drágáim! ♥

Nem keresek újabb kifogásokat, hogy miért késik a friss. Szétszórt vagyok, ez van... :/

Viszont egy része már kész van. Ebből kaptok is egy kicsi ízelítőt. Ezután remélem, hogy kellőképpen fokoztam a helyzetet. :)

"Rosio újra kopogott az ajtómon, mire már kénytelen voltam felkelni. Egyébként sem lett volna más választásom, a folyamatos zörgéssel teljesen kiverte az álmot a szememből.
- Kelj már fel! Nagyon fontos! - kezdett újra dörömbölni.
- Jó, jó! Megyek már! - dünnyögtem álmosan és végig néztem magamon. Még mindig a tegnap esti alsóneműimben fekszek, a lágy, szatén takaró óvatosan a mellem vonaláig van húzva. A ruhám a fotelban hevernek, a cipőim pedig a fürdőajtóban feküdtek, egymás hegyén-hátán. 
Gyorsan kibontakoztam a kényelmes takaróból, felvettem egy rövidnadrágot és egy rövid felsőt, és már mentem is le a lépcsőn Rosio után, aki persze most egy árva szót sem szólt. Mikor leértünk a lépcsőn, némán a csokraim felé mutatott, aztán sebes léptekkel tovább indult.
A kis asztalon a kép és a vázák mellett egy vaskos papírdarabot láttam. Ahogy közelebb mentem megláttam, hogy egy nagy, fehér boríték lapul a virágok árnyékában. Lassú lépteimet megzaboláztam, az sem érdekelt már, hogy az imént verték ki a szememből az egyik legszebb álmomat, csak arra tudtam gondolni, hogy mi van a borítékban. 
Tudtam, hogy honnan jött, már előre sejtettem, hogy nemsokára kell küldeniük egy levelet, de nem vártam ilyen hamar. Azt gondoltam, hogy legalább még egy hónapot kell várnom rá, így teljesen meglepetésként ért a dolog.
Maximális lelkesedéssel téptem fel a borítékot, hogy minél hamarabb megtudjam, mit tartogat számomra a halomnyi papír."

Na, most, hogy ez megvan.

Szeretnék mindenkinek Kellemes Ünnepeket kívánni. 

Békés, boldog, szeretetteljes karácsonyt, a családdal, rokonokkal, sok bejglivel, zserbóval, töltött káposztával és halászlével. Valamint eredményekben gazdag, boldog új évet, jó bulizást, ésszel az alkohollal, senkinek nem lenne túl jó a detoxban ünnepelni. :D


A két ünnep között valószínűleg jelentkezem a teljes fejezettel. 


Ezúton köszönöm, hogy olvastatok, hogy véleményt mondtatok és próbáltatok segíteni nekem. :)
Köszönöm, hogy kibírtátok a kisebb-nagyobb válságaimat is. 
Nagyon köszönök minden egyes szót. Köszönöm, hogy vagytok nekem.♥♥

Puszillak titeket! :)

Negyedik fejezet

Sziasztok, drága olvasóim! 

Tudom, rengeteget késtem és most nem is húzom az időt a magyarázkodással... Az említett regionális versenyen 7. helyezést ért el a csapat, ami azért nem is olyan rossz...

Előre szólok, hogy a fejezet nincs még bétázva (technikai okok miatt).

Kíváncsi vagyok, hogy szerintetek ki az az "M.". tehát komiban vagy chaten írjátok meg a tippjeiteket. :)

Köszönöm, hogy még mindig olvastok, nagyon hálás vagyok! :)

Millió puszi, Jucii.

"Az élet apró dolgai ezek, nekem mégis mindegyik a lételemem."

A reggelemet, mint általában ma is futással kezdtem. A délelőttöm nagy részét pedig a kertben töltöttem. Régóta tervezgetem, hogy kellene egy szökőkút és egy rózsalugas is a teljes összképhez, persze apu erről hallani sem akar. Ki nem állhatja a virágaimat. A gyönyörű, mindenki által csodált napsárga virágaimra rá sem néz. Úgy megy el mellettük, mintha ott sem lennének. Minden apró növényre érzéketlen. Persze erre rá lehetne húzni azt a közhelyet, hogy férfiból van, de mégsem.. A férfiak sem lehetnek ennyire érzelemmentes lények...


Éppen a metszőollómat vittem be a garázsba, mikor egy eddig sohasem látott autó parkolt le a kapu előtt és nyomta meg a kapucsengőt. Rosio azonnal sietett is ki az ajtón, de még idejében észrevettem és leintettem őt. Nem kell mindent szegény idős nőnek csinálnia. Igazán meghálálhatom a sok évnyi törődést, amit kaptam tőle az életem során.
A kapuban valamiféle futár állt, a kezében egy irattartót szorongatott, a másikban pedig tollat. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat itt.
- Veronica Márquez? - kérdezte rekedt hangon, mire én bólintottam.
Felém nyújtotta az aláírásra váró dokumentumot, amin rajta volt a nevem, a lakcímem és valamiféle nem az országhoz tartozó cím is.
Amint visszanyújtottam neki az irományt, már indult is az autó felé, már azt hittem, hogy elmegy. Ezzel szemben kivett egy hatalmas csokrot a hátsó ülésről és felém nyújtotta. Megszeppenten vettem ki a kezéből a hatalmas csokor fehér rózsát és próbáltam megtartani. Sietősen búcsúztam a szűkszavú futártól, majd a ház felé vettem az irányt. Sajnos nem sokat láttam a csokortól, úgyhogy lehettem az előtérben lévő asztalra. Rosio természetesen már ott volt és mosolyogva nézte, ahogy ténykedek. Nem sokkal ezután három méretes vázát állított az asztalra.
- Köszi! - pillantottam rá hálásan és elkezdtem vízbe tenni a méretes halmot.
Körülbelül a felét vízbe tettem már, mikor a kezembe akadt egy kis fehér boríték. Nem tudtam mi lehet benne, így hát kibontottam. Egy rózsaszín lapocskán a következő kézirat állt:


" Napról napra gyönyörűbb vagy. Mindent sajnálok. Őszinte hódolattal: M. "


- Mi van rajta, drágám? - nézett rám kérdő tekintettel Rosio, mire felé nyújtottam a kis lapocskát.
- Egy biztos. Nagyon elcsavartad ennek a fiúnak a fejét! - nevetett fel, mikor elolvasta. - De most nyomás, az ebéded tálalva. Hogyne.. Ilyenkor ez már nem is ebéd, hanem uzsonnaféle. Apád már elment. Még van néhány megbeszélnivalójuk. Viola kisasszony már nagyban készülődik. Rám parancsolt, hogy pontosan 38 perc múlva menjek fel hozzá és segítsek kiválasztani a ruháját. Na de én?? - motyogta mellékesen az orra alatt.
- Nyugodj meg! Nem kell mást csinálnod, csak bólogatni. Úgyis azt vesz fel, amit akar. Ahogy belőle kinézem, egy tüllel borított babarózsaszín báli ruhát akar majd magára cibálni. De kérlek, arról beszéld le! - mosolyogtam Rosio-ra melegen.


Az ebédlőasztalon tényleg csak egy személyre volt terítve. Meglepett, hogy így elment az idő. Bár a délelőtt folyamán Lucasnál is voltam, úgyhogy már nem is annyira vészes. Közben a kezemre néztem, és láttam, hogy még mindig a földtől és a rózsáktól piszkos, ezért úgy döntöttem, hogy majd a partin eszek. Még fel sem értem a szobámba, már a lépcső tetején vetkőzni kezdtem, hogy minél hamarabb a forró, tisztító zuhany alatt lehessek, így nem nagyon figyeltem arra, hogy járkál-e valaki rajtam kívül a hatalmas ház folyosóján. A pólóm már nem volt rajtam, a cipőmet is lerúgtam és a kezemben vittem tovább, majd a melltartóm kapcsához nyúltam, hogy kikapcsoljam, ám ekkor egy torokköszörülés hangzott valahonnan a hátam mögül, amire automatikusan 180 fokos fordulatot tettem.
- Ne haragudj, én nem... - kezdte Martin és hátat fordított nekem, miközben magyarázni kezdett. - Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, jön érted valaki kocsival, a húgoddal mész vagy kiálljak majd a sajátoddal?
-Hm.. Köszönöm, nagyon aranyos tőled, és megfordulhatsz! Visszavettem a pólót - nevettem fel látva, hogy mennyire zavarba jött majdnem meztelen felsőtestemtől. Az viszont meglepett, hogy ez engem egy cseppet sem zavart.
- Nos, tehát akkor mi legyen? - nyelt nagyot miközben újra felém fordult.
- Azt hiszem, hogy értem küldenek majd apuék. Nem szükséges fáradnod. Szerintem nyugodtan haza is mehetnél akár.
- Sajnos ez nem így megy. Nekem még van néhány elintézni való dolgom - vakarta meg a fejét, miközben újra és újra tetőtől talpig végigmért.
- Rendben - mosolyogtam rá.
- Rendben - válaszolta zavartan.
- Hát akkor... - vontam fel a szemöldökömet.
- .. majd holnap találkozunk - fejezte be a mondatomat. Ő a lépcsőn indult le, én pedig végre beléptem a szobámba.
A fürdőben megengedtem a zuhanyt, majd visszamentem rázárni az ajtót, és hirtelen felkiáltottam: Basszameg!


A forróvíz kicsit kitisztította a fejemet, így már előre tudtam tervezni az este további részét. Persze addig világos volt, hogy Camille néni partit tart, ahová az egész családot meghívta. Ugyan nem tudom, hogy miért hívta meg anyut, de ő is ott lesz az eseményen. Sőt, mi több, ő viszi el a drága szeme fényét, Viola-t. Akárhányszor valahová megyünk, kétségem sincs afelől, hogy Viola és anyu együtt fog érkezni. Persze nem csodálom. Viola olyan, mintha anyu fiatalított mása lenne. Nem mintha anya olyan öregnek nézne ki, sőt, egyáltalán nem látszik rajta, hogy majdnem 40 éves.
Ahogy végeztem a zuhannyal és a hajmosással, már mentem is vissza a szobámba és a gardróbomban kezdtem kutatni a megfelelő ruha után. Persze már tegnap este Rosio előkészített nekem egy hosszú, kék szaténestélyit, de semmi kedvem nem volt azt felvenni. Igazából ma este hódítani akartam. Annyi bókot begyűjteni, amennyit csak lehet és annyi szemet magamra vonzani, ahány csak létezik. Persze reálisan gondolkozva ez cseppet sem kivitelezhető, mégis úgy éreztem, ma lehetek egy kicsit Viola-sabb. Na nem a rózsaszínságát fogom kölcsönvenni, hanem a merészségét.
A húgom váltig állítja, hogy amit ő felvesz, vagy egyáltalán megvesz, az menő, már attól, hogy rajta van. Állítom, hogy születése előtt is inkább az önimádás, mintsem a mások iránti érzelmek voltak nála a dominálóak.


Hála a széleskörű választéknak, a ruhaválasztás nagyon elhúzódott. Végül egy egész kivételes darab mellett döntöttem, ami nem igazán volt feltűnő, bár annál szexibbnek éreztem benne magam.


Egy szál fehérneműben indultam a fürdőbe, ahol aztán néhány percnyi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy kivasalom a hajamat. Persze először megszárítottam, majd némi időbe került, amíg a göndör fürtjeimből egyeneset varázsoltam, de úgy gondoltam megérte.
Ha már megadom a módját az esti partynak, akkor legyen emlékezetes! - döntöttem el magamban és elővettem a piperetáskámat, amit a szimpla hétköznapokon messzire elkerülök. A megszokottól eltérően ma kifejezetten ki akartam emelni magamon mindazt, amit csak lehetett. A szemhéjamra egy sötét, már-már majdnem teljesen fekete púder került, az ajkaimra pedig egy leheletnyi vörös színt kentem, amire még jött az áttetsző szájfény.
A végén az igazi csábító alkotásomat egy kis szempillaspirállal koronáztam meg, ami egyébként a mindennapi életben is nélkülözhetetlen a sminktáskámból.


Mivel a fürdőben már nem volt több teendőm, így a cipős-szekrényemhez mentem, ahol kiválasztottam az egyik régebbi darabomat, ami tökéletesen illett a szintén tollakkal díszített ruhámhoz. Még nem vettem fel, mivel nem akartam feleslegesen kopogni a padlón, szóval a kezemben vittem ki és tettem a földre, az ágyam előtt.
Harisnyát, mint általában, most sem vettem fel, ennek két oka van. Az első az, hogy biztosan kiszakadna az első 10 perc után, akkor pedig bajlódhatok a levételével, a második pedig, hogy a nagy hőség miatt valószínűleg csak kipattognék tőle.
Óvatosan felvettem a ruhát, majd a melltartóm pántjait kezdtem el lecsatolni. Én bolond, hátravetettem a vállamon a már kicsatolt pántokat, és csak ezután döbbentem rá, hogy hátul bizony nem tudom kivenni a kapocsból a másik oldalát. Persze borzalmasan mérges voltam magamra, amiért még több időt elvesztegettem, így nem vettem le a ruhát és szedtem le magamnak a két pántot, hanem Rosioért kiáltottam.
Amint megszólaltam eszembe jutott, hogy az ajtóm bizony zárva van, úgyhogy azon nyomban oda siettem és szélesre tártam, hogy be tudjon jönni. Néhány percig álltam a tükör előtt és próbáltam magam levadászni a nem kívánatos darabokat, de nem sikerült, így feladtam és inkább az ékszerek kiválasztására szántam a maradék időmet. Mivel  a ruhám magában is díszes volt, nem láttam okát külön nyakéket felvenni, de a fülbevalót elmaradhatatlannak ítéltem meg, tehát egy méretben és színben is egyaránt megfelelő fekete darab mellett döntöttem.
Amint az ékszer a helyére került, az ajtókereten valaki kopogott, majd néhány másodperc múlva besétált rajta Martin. A tükrömből láttam, ahogy felém közelít, mire azonnal megdermedtem.
- Hát te? - fordultam felé értetlenül.
- Rosio-ért kiáltottál - felelte magyarázatként, szemét jópárszor végigjáratta rajtam.
- És..??
- Rosio nem érezte túl jól magát, ezért elment lepihenni. Nem akarta, de nem adtam neki más lehetőséget és szavamat adtam neki, hogy addig tartom a frontot, amíg valamivel jobban nem lesz - mosolygott rám. Milyen aranyos.... - Szóval miben segíthetek? - nézett körbe a szobában, miközben a nadrágjába törölte a kezét.
- A pántom... - fordultam neki háttal. - .. le kellene venni - pirultam el elég rendesen.
Nem válaszolt, csak közelebb lépett, a hajamat a vállamon átvetette, majd kezét a lapockámon keresztül lecsúsztatta a kapocsig, ahonnan könnyedén kiakasztotta az első pántot. Ujjával óvatosan végigsimított a ruha szegélyén, majd a másik pánthoz nyúlva azt is lekapcsolta. Közelebb hajolt, forró leheletét már éreztem a bőrömön, mikor azonnal megfordultam.


- Köszönöm! - akartam mondani, de hirtelen egy szó sem jött ki a torkomon. Hatalmas kék szemeibe nézve elámultam. Akkora vágyat keltett bennem egyetlen érintésével, amekkorát eddig senki iránt sem éreztem. Akaratlanul is közelebb hajoltam hozzá, miközben a tekintete a szemeim és ajkam között ugrált. A kezét, ami hátamon volt, most előre vezette és a kulcscsontomon kúszott fel, egyenesen a nyakam ívére.
Néhány pillanatig tétovázott, aztán ajkait óvatosan az enyéimhez érintette. Elmondhatatlan érzés tört rám, és azonnal többet akartam. Egyik karommal átöleltem a nyakát, míg másikat mellkasán pihentettem. Martin a másik kezével a derekam után nyúlt, majd vadul magához rántott, így testünk összepréselődött.
Szenvedélyesen csókoltam őt, miközben éreztem, hogy a vágy egyre jobban korbácsolódik benne is. Mellkasát ölelő karomat most felcsúsztattam az arcára, majd a tarkóján túrtam sűrű, barna hajába.
A nap még bőven az égen volt, de úgy éreztem, hogy csukott szemhéjamon keresztül egyre sötétebbnek sejtem a szobát, majd a vaksötétből hirtelen hatalmas fényesség támadt, mintha minden fehér lenne körülöttem, szinte égette a szemeimet. Néhány másodperccel később a vakító fehérség visszaváltozott a szoba békés, narancsos árnyalatára, végül teljesen barnásra.
Csókunkat levegőhiány miatt szakítottuk meg. Eszembe sem jutott ezidáig, hogy mit is művelek én itt tulajdonképpen egy alkalmazottal. Majd a tudatlanságomból egy éles hang rántott ki, ami a fejemben szólalt meg. Mit csinálsz?? Ezt nem teheted! 


Amint fény gyúlt a fejemben, azonnal hátráltam egy lépést, majd hirtelenjében még kettőt, aminek következtében beleütköztem az ágyam szélébe, és minden kétséget kizáróan rá is zuhantam volna, ha Martin az utolsó pillanatban el nem kap. Valószínűleg fülig vörösödtem, de azt nem tudtam, hogy Ő mennyire érzi magát zavarban, mert kerültem a tekintetét. Mindenhová szívesebben néztem volna, de sajnos nem tudtam, mivel néhány centire lévő arca csak úgy vonzotta a pillantásomat.
Arcára elégedettség és némi szomorúság ült ki. Szemei még mindig rettentően csillogtak, szája sarkában apró mosoly bujkált.
Újfent derekamon pihenő karjával szorosabban ölelt, míg másik kezével leheletfinoman végigcirógatta szabad jobb kezemet a vállam csúcsától egészen a csuklómig, majd vissza, miközben tekintetével végig követte a mozdulatot. A hideg futkosott a hátamon az érintésétől, a belsőm teljesen beleborzongott.
Derekamat ölelő keze felkúszott egészen az állam vonaláig, óvatosan megemelte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni és elmosolyodott. Néhány másodpercre ismét elveszítettem a józan eszemet, de aztán erőt vettem magamon, és finoman eltoltam magamtól, majd sietősen elléptem mellőle, immár arra is ügyelve, hogy ne botoljak meg semmiben. Hallottam, ahogy felém fordulva nagyot sóhajt, majd távolodó lépteinek zaja ütötte meg a füleimet.
Azon nyomban 180 fokos fordulatot vettem és utána iramodtam.
- Várj! - kaptam az utolsó pillanatban a kezét, mire megtorpant.
Nem szólt semmit, csak szomorú tekintettel felém fordult, és kérdőn nézett rám.
- Ez, én nem tudom, mi volt... Ne haragudj, én nem ilyen vagyok... Tényleg... Én... - kezdtem mentegetőzni.
- Ebben mindketten nyakig benne voltunk - küldött felém egy félmosolyt.
- Ha ezt apu megtudja... Sőt, ha bárki megtudja... Téged kirúgnak!! - suttogtam halkan, félve néztem rá.
- Ezek szerint az lenne a legjobb, ha a kettőnk titka maradna - fordult egész testtel felém, és egyre közelebb araszolt.
- Valóban, viszont ha ezt folytatod a nyitott ajtónál, akkor több mint valószínű, hogy a fél ház tudni fogja... - tértem ki az útjából és még szélesebbre tártam az ajtót előtte, jelezve, hogy igazán magamra hagyhatna.
- Nincs is itthon senki sem - ellenkezett hevesen.
- Rosio és Viola neked senkik?? Érdekes... - fontam keresztbe a kezeimet a mellkasomon.
- Rosio sosem ártana neked. Viola pedig már nincs itthon, elment az édesanyáddal néhány perccel azelőtt, hogy feljöttem volna.
- Úristen! A party... Teljesen elfelejtettem...
- Én azt azért nem mondanám... Eléggé kiöltöztél, úgyhogy csak észben tartottad - nézett végig hosszú lábaimon, amit a rövid fekete ruhám csak még jobban hosszított.
- Mennem kellene nekem is... - indultam a cipőim felé, amik még mindig a földön álltak, egyik időközben eldőlt. Gyorsan belebújtam a magassarkúimba, aztán magamhoz vettem a kistáskámat, amiben a telefonomon, némi púderen és papírzsebkendőn kívül csak a hitelkártyám és a személyim volt, aztán megelőzve Martint az ajtó felé igyekeztem.
- Mivel mész? - kérdezte mosolyogva.
- Azt hiszem a sajátommal. Mivel eddig nem úgy tűnt, mintha küldtek volna akárkit is értem... - sóhajtottam nagyot.
- Ha szeretnéd, elviszlek... Aztán édesapáddal hazajössz - ajánlkozott, én pedig úgy éreztem, hogyha még néhány percig kettesben lennék vele egy szűk légterű autóban, akkor nagyon könnyen megismétlődhetne az előbbi incidens.
- Köszönöm, nem szükséges. Viszont Rosio-ra ránézhetnél néha.. Nem szeretném, hogyha valami baja lenne - indultam el lefelé a lépcsőn, az előcsarnokban viszont megtorpantam. Az asztalon ott állt a három méretes váza, tele a rózsákkal, én pedig nem tudtam megállni, hogy oda ne menjek hozzájuk, és ne szagoljak bele egyenesen a csokor közepébe. Bár a helyiséget szinte belengte a mámorító virágillat, nekem még ennél is több kellett. Boldogan húztam ki a hozzám legközelebb eső csokorból egy szálat, majd önfeledten  csavargatni kezdtem két ujjam között.
- A rózsa a kedvenc virágod? - kérdezte hirtelen mögülem Martin, amire megrezzentem. Hátra fordulva láttam, ahogy hanyagul a korlátnak dől, mennyire otthon érzi magát.
- Nem, nem a kedvencem... A tűzliliom a kedvencem, de sajnos itt nem honos. Persze, mesterséges körülmények között, félárnyékos helyen megélne, de nem szeretem úgy látni.. Ez volt az első virág, amit... - kezdtem volna csacsogni, aztán eszembe jutott, hogy nem mondhatom el minden apró titkomat egy idegennek, sőt, már rég el kellett volna indulnom is.
- Amit? - kérdezett rá legnagyobb meglepetésemre. Valóban érdekli, hogy miért fontos nekem annyira egy virág?
- Amit olyasvalakitől kaptam, aki az egyik legfontosabb személy volt és lesz is mindig az életemben - néztem rá és apró mosolyt küldtem felé. Szemében szomorúság és elégedetlenség csillant, így hozzátettem: - Az öcsémtől - mire láthatóan kicsit felengedett.
- Ezért kertészkedsz annyit?? - óvatoskodott.
- Ő nem lehet velem... - szomorodtam el, és automatikusan a vázák melletti képre kaptam a tekintetem, amin az öcsémmel voltam lefényképezve. - Minden virág, minden ami természetes, minden ami valahogyan a segítséghez fűződik, őrá emlékeztet. Tudom, hülyeségnek hangzik, hiszen akkor mehetek el hozzá amikor csak akarok, ennek ellenére akkor sem vagyok teljes, hogyha mellettem van. Ahhoz több kellene. Hogy itthon legyen, hogy reggel mikor felkelek, ő még félálomban mászkál a konyha és a nappali közötti kis folyosón, mikor tanulni akarok idegesít, mikor levelet kapok, kikapja a kezemből és elszalad.... - csuklott el a hangom az olyan emlékképek felidézésekor, ami egykor talán megtörténhetett volna, de sosem történt.
- Sajnálom.. Minden rendben? - lépett mellém, én pedig már rutinszerűen bólintottam és a rózsát az asztalra téve indultam a kijárat felé.
- Valószínűleg későn érek haza... Ha megkérlek, maradnál és figyelnél Rosio-ra? Persze használhatod a vendégszobát. Apunak majd szólok. A mai napot úgy vesszük, hogy 24 órás szolgálatban voltál - mosolyogtam rá. - Na mit szólsz??
- Hát persze, hogy figyelek rá, hiszen olyan, mintha  a második anyám lenne... - kuncogott - A pénzre pedig nincs szükség, viszont hazatelefonálnék, még a végén édesanyám azt hiszi, hogy valami bajom történt, a húgom akkor viszont nagyon kiakadna.
- Igeeen... Én is így érzem néha. Persze, használd nyugodtan a telefont. Azt hiszem, tudod, hogy hol van. Most megyek, szia.
- Vigyázz magadra! - búcsúzott.


Nem néztem hátra, most már így is késésben voltam, szerintem apu már nagyon aggódik értem. Bár semmi oka nincs rá, hiszen ha akartam volna, már elköltözhettem volna itthonról. Persze valószínűleg akkor is nagyon kiakadt volna.
Ahogy leértem a lépcső láttam, hogy az autóm már kint áll. Ugyan nem mondtam Martinnak, hogy készítse elő, mégis előrelátó volt és megtette. Gyorsan bepattantam a volán mögé, persze előbb levettem a hatalmas sarkú cipőmet, mivel utálok magassarkúban vezetni, viszont hordani imádom őket. Ettől igazán nőiesnek érzem magam, minden helyzetben.
Az autóm halkan indult el, halkabban mint általában szokott. Valószínűleg ez a pozitív változás is Martin keze munkájának volt köszönhető. El ne felejtsem majd megemlíteni neki.


A majd 40 perces utat, röpke 25 perc alatt tettem meg, megjegyzem a megengedett sebesség majdnem kétszeresével hajtottam. Camille néniék háza előtt gyorsan leparkoltam, a cipőimet felvettem, a táskámat kézbe kaptam és elindultam a bejárat felé.
A nappaliban és a konyhában sürögtek-forogtak a személyzet tagjai, én pedig mosolyogva köszöntem nekik, miközben végigmértem az igencsak csicsásra díszített helyiséget. Eszembe nem jutott volna, hogy a kávébarna berendezési tárgyakhoz rózsaszín díszítést készítsek, de ízlések és pofonok.
Ahogy beljebb értem már láttam a hátsó kertben a fényeket, és az egyik férfi is felém igyekezett, nagy lelkesedéssel fogadott, majd intett, hogy kövessem, valószínűleg szóltak neki, hogy kit kell keresnie. A másik alternatíva pedig az volt, hogy feltűnt neki, egyedül én vagyok partihoz öltözve, mégis a személyzet tagjait gyarapítom egy ideje, annak ellenére, hogy úgy ismerem a járást, mintha haza járnék ide.


Kint egy nagyobb tömeg fogadott, akiket szinte nem is ismertem. Persze, apu rögtön felém sietett, de nem szólt semmit, csak mérgesen nézett rám, mire én automatikusan mentséget keresve annyit mondtam, hogy azt vártam, hogy értem küldjenek valakit, ami tulajdonképpen valamilyen szinten igaz is volt. Láttam, ahogy tekintete megenyhül, miközben fújtat egy nagyot és a népes gyülekezet felé fordul, akik eddig minket tanulmányoztak elég feltűnően. Nem hiába, mivel eddig volt mentségem, kibúvóm az ilyen rendezvények alól. Egyszerűen annyit kellett mondanom az edzésről hazajövet, hogy nagyon elfáradtam - ami egyébként teljes mértékben igaz is volt - és mindenki egyetlen zokszó nélkül nézte, ahogy kényelmesen elterpeszkedek az ágyamon, miközben ők újabbnál újabb partikra igyekeznek.
- Szeretném bemutatni Önöknek az idősebbik lányomat, Veronicát! - intett felém, mire én a formalitás kedvéért bólintottam egy aprót és elindultunk lefelé a lépcsőn, de mikor apuba karoltam, mintha a felmordulások és enyhe taps abbamaradt volna és egy teljesen más helyre kerültem volna. Apu karját még éreztem magamon, viszont a vendégsereg egy tized másodperc alatt eltűnt a szemem elől és az ürességben egyetlen hang maradt csak meg. A végtelenségig tudnám hallgatni azt a kellemes, magas, női hangot, ami most magával ragadott.
Nem értettem ugyan, hogy mit akar mondani, pedig több nyelven is beszélek, mégsem jutott el a tudatomig, hogy nem értem a mondanivalóját, magamban próbáltam lefordítani, sőt még válaszolni is neki, egy pillanatra, mintha láttam is volna valakit magam mellett hófehér ruhában. Mielőtt még megbizonyosodhattam volna róla, hogy tényleg áll valaki mellettem, már el is tűnt, vagy talán nem is volt ott.

Harmadik fejezet

Sziasztok, drágáim! :)

 Először is megjöttem, bár még mindig nyomott a hangulatom... (megjegyzem, szerintem mindnyájatok meg tudja húzni a képzeletbeli előtte-utána vonalat a fejezetben)

Tehát itt vagyok, próbálom megtenni a lehetetlent és elfelejteni a múltban történt tragédiákat. Ugyanis több is volt. Szombaton, szám szerint 10-én még egy barátnőmet elveszítettem. Most ironikus mondattal élve: Hullanak körülöttem az emberek, hát nem szuper?? 

Eléggé melankolikus hangulatú is lettem. 

Alapjában véve egy nagyon nagy szájú csaj vagyok, lököm a dumát a semmiről is, ha kell órákon keresztül tudok ecsetelni valamit, a nézeteimet, stb. Most viszont magamtól nagyon ritkán szólalok meg, a legjobb barátnőmet pedig szerintem már az őrületbe kergetem a folytonos "nagyon szeretlek"-ezéssel. 

Zsófinak is sokat köszönhetek. Igaz, nem győzi hangsúlyozni, hogy semmiség, nekem mégis nagyon sokat jelentenek a beszélgetéseink. Benne - bár nem számítottam rá - egy nagyon értékes embert és ami fontosabb, egy nagyon jó barátot ismertem meg. Köszönöm, hogy vagy nekem!:)

Ha valaki közelebbről szeretne megismerni engem, esetleg - ha a távolság nem nagy akadály - találkozni szeretne velem, vagy egyszerűen a történetről szeretne beszélgetni, nyugodtan írjon nekem e-mailt, msn címmel, esetleg facebook elérhetőséggel. Előre szólok, hogy Face-n sokkal több időt töltök.

Tehát, most ezzel zárom soraimat és most nyomás olvasni.

Köszönöm mindazoknak, akik támogatnak, akár egy barátságos mosollyal, akár egy hatalmas öleléssel. 

Nem kívánom senkinek sem, hogy ilyet megéljen.

Nagyon szeretlek titeket, drága olvasóim. Millió csók, Jucii.

Egy kis zene a fejezethez.

"- Martin... A nevem, Martin - mosolygott rám még egyszer és elhagyta a helyiséget én pedig nagyot sóhajtva fogtam meg a nyakam alatti kicsi gödörben pihenő medálomat és csak mosolyogtam."

Néhány pillanatig, talán percekig is álltam egymagamban és simogattam a medálomat, amit még kislány koromban kaptam aputól. Nagyobb jelentőséget nem  tulajdonítottam neki, hiszen nem volt értékes darab, nekem valamiért mégis fontosnak tűnt. Fontosnak tűnt, de magam sem tudtam miért. Amolyan családi örökség lehet.


Marco pontosan érkezett, mint általában mindig. Sietve jött elém, és nem győzte megdicsérni a ruhámat hogy milyen szép, és szexi. Valóban. Kezdettől fogva ezért nem is akartam belemenni ebbe az egész közös vacsora dologba. Túlságosan elbízza magát tőle. Én pedig nem akarok olyan lány lenni, aki minden férfi érzelmével játszik, kihasználja őket, aztán meg eldobja magától, mint egy darab rongyot. Ez nem az én reszortom. Én nem vagyok Viola.


Az autóút nem tartott sokáig. Egy tengerparti kis étteremnél szálltam ki az autóból, miután természetesen hagytam Marcot ajtót nyitni.
Felettébb különleges volt a hangulat. Mindenhol mécsesek voltak, és már bántam hogy magassarkút vettem. Gyorsan lekaptam a lábamról, és mezítláb folytattam az utat a meghitt kis asztalig, ahol gyertya nyújtotta azt a kis fényforrást, ami nem engedte, hogy elessek a saját lábamban.
Az egész helyzet elég romantikusnak tűnt, már első ránézésre is. Tengerpart, gyertyafény.... De igazi értelmet akkor nyert csak a dolog, amikor Marco az ujjaival körbezárta a kézfejemet, majd összefűzte ujjainkat. Ezen megütköztem és egy lépést hátráltam.
-Ne haragudj... - mentegetőzött.
-Marco... Csak barátként tekintek rád. Ez a helyzet pedig cseppet sem baráti - mutattam körbe.
-Megpróbálhatnád legalább... De te esélyt sem adsz nekem. Én... Nem tudom. Nem tudom, hogy mit rontottam el. Mit tettem, vagy mit nem? - nézett rám esdeklően.
-Nem tettél semmit. Komolyan. Igazából, még hálás is vagyok a mai dologért, de egyszerűen nem tudok úgy gondolni rád, mint a szerelmemre. Ez nem igazi. Kérlek, értsd meg. Nem akarlak megbántani és csak a csalódástól óvlak. Nekem te fontos lettél a mai nap során. Eddig egy szép gondolatom sem akadt rólad. Most pedig nagyot nőttél a szememben, az tény és való.
-De..? - firtatta.
-Most komolyan ezt a témát akarod nyüstölni egész este? Mert ha igen, akkor szólj, és hívok egy taxit. Nekem nincs szükségem erre. Sem most, sem máskor - puffogtam és a mellem előtt összefontam a karjaimat.
-Azt hiszem nem kértem sokat. Csak próbáld meg! Annyira elkeserítő a helyzet... Képzeld csak el, hogy mindent megkaptál egész életedben. Mindent. 12 évesen európai táborba akartam menni; elmentem. Két évre rá közöltem apámmal, hogy crossmotrot akarok; megkaptam. Évekkel később én lettem a csajok bálványa a fősulin, bárkit megkaphattam volna. Mégsem használtam ki őket. Apám most köti meg élete és talán az én életem legnagyobb szerződését, az apáddal. Nyert ügyünk van. Mégis... Egy valamit akarok a világon a legjobban... Viszont sosem kaphatom meg - hajtotta le a fejét és a part irányába ment, engem pedig az asztal mellett hagyott.

Sok gondolkozni valót adott ez a néhány mondat. Európa, a karrierje és... én? Erről beszélt volna? Engem akar mindennél jobban?
Soha nem beszélt előttem eddig másról, csak az üzletről. A sok szerződés... Érzelemmentes volt a viszonyunk. Köszöntünk egymásnak, néha megköszöntem a bókjait, és ennyi.

A négy hónapon át tartó folyamatos huza-vona után most pénteken végre aláírják a szerződést. Négy hónapon keresztül majdnem minden hétvégén nálunk voltak tárgyalni, mivel apu a hétköznapokat csak ritkán tölti otthon.
Bár az utóbbi négy hónapban én is szinte csak aludni jártam haza. Vagy edzésen voltam, vagy az öcsémnél, a köztes időmet pedig Yasnél töltöttem. Meg is lett az eredménye a négy hónapos intenzív edzésnek: korai stádiumú teniszkönyök, ami szépen kettészeli a még rendesen be se indult karrieremet, mint teniszező. Orvosi javallatra hetente egyszer mehetek el edzeni, maximum kétszer, hogy ne egyik napról a másikra hagyjam abba. Mert semmi kétség nem fért hozzá, hogy abba kell hagynom. A sport ösztöndíjjal elvégzett középiskolai tanulmányaim semmissé lettek. Legújabb terveim között szerepel egy, esetleg több külföldi út. Legelőször természetesen a los angeles-i forgatagot fogom megnézni. Csoda vagy sem, 19 éves létemre soha nem voltam még az ország határain kívül. Eredetileg úgy terveztem, hogy Angliába utazok és ott fogok letelepedni. Mindig is vonzott a szigetország és maga Európa is. Európa, ahol Marco már volt.

Nagyot sóhajtottam és körbepillantottam. Marco nem messze tőlem lerúgta magáról a cipőt és ledobta az ingét. Félmeztelen testtel indult el a hűvös éjszakában a tengerpart felé. Megmozdítottam a sóbálvánnyá szilárdult lábaimat, és a cipőmet Marco cipői mellé dobtam egyenesen a homokba. Érdekes, eddig azért aggódtam, hogy tönkre megy, most meg cseppet sem érdekel a sorsa.

A vacsorapartnerem eltűnt. Gondoltam, hogy utánamegyek, de a parton sem leltem a nyomára. Egészen a kis öböl végéig elsétáltam, ahol beleömlik a nyílt óceánba, de még így sem akadtam rá. Nagyot sóhajtva fordultam meg, hátha a kis magánakcióm közben végül visszatért a kiindulási pontra, mikor meglepetten vettem észre, hogy eleredt az eső. Cseppet sem szokásos, hogy ezen a tájon ilyenkor esik, így roppant morcos lettem. Sietős léptekkel indultam vissza az autó felé, de mire pár métert haladtam volna, egy erős kéz elkapta a csuklómat és az ellenkező irányba húzott.
-Erre gyere, ha nem akarsz elázni - nevetett a bosszús arcomon Marco. Követtem őt az említett irányba, de ott nem volt semmi, csak sziklák. A nyílt óceán felé mentünk, egyenesen a sziklafalhoz, ahol megláttam egy kis rést. Nem volt nagy, éppen csak akkora, hogy egy kisebb termetű ember oldalra fordulva befért rajta.

Marco udvariasan előreengedett, viszont még pont láttam, ahogy a hátát begördíti és szorosan a nyomomban lépked.
Néhány pillanat kellett, mire felfogtam, hogy egy barlangban vagyunk. Rettenetesen sötét volt, így megkapaszkodtam a falban és a kezem alatt éreztem, ahogy a durva sziklán végigcsurog a beszivárgó nedvesség. Marco ismét a karom után nyúlt, én pedig nem ellenkeztem, mikor meleg ujjaival körbezárta a kézfejemet és összekulcsolta az ujjainkat. Még mindig a csodálatos természeti jelenség hatása alatt voltam. Ahogy Marco előre felé haladt, én a tenyeremet a sziklafalon csúsztattam magam mellett. Hirtelen éles fájdalom hasított a kezembe és felszisszentem. Akaratlanul is a számhoz kaptam fájó karomat és a sötétben ugyan nem láttam, de éreztem, ahogy nedvesség folyik végig az ujjaimon. Marco a fájdalmas szisszenésemre kapta fel a fejét és gyorsabban kezdett el maga után húzni.

Néhány másodperc múlva már láttam a fényforrást, ami Marcot idevezette. A fejünk fölött egy valamikori vulkánkürtő nyúlott az ég felé. Persze a múló évmilliók során valószínűleg lekopott és benőtte a növényzet. A kürtő kijárata, ami valószínűleg egykor a láva útja volt a külvilág felé, mára már csak egy zöld trutymóval benőtt ágas-bogas lyuk, ahol itt-ott beszűrődik a Hold ezüstfehér fénye.
-Mutasd! - húzott magához még közelebb, miközben folyamatosan a fény irányába lépdelt. A tenyeremet maga felé fordította,  majd mutatóujjával óvatosan végigsimított a nyílt seben.
-Áuuu! - torzult el az arcom, mikor véletlenül a kelleténél egy picit nagyobb erővel nyomta hozzá a simogató végtagot.
-Ne haragudj! - nézett fel rám azonnal, arca rémült volt és aggodalmas.
-Ugyan már! Történt már ennél nagyobb katasztrófa is a világban, mégsem dőlt össze - poénkodtam.
-Ez nem vicc! Mi van, ha piszok kerül bele és elfertőződik?? Apád minden bizonnyal azonnal felbont velem minden még meg nem kötött szerződést. Uram isten...
-Szerződést?? Szerződést?? Neked megint azon a hülye szerződésen jár az agyad?? - mordultam rá és kitéptem a kezemet védelmező tenyeréből.
-Nem úgy...
-Nem úgy gondoltad?! - szakítottam félbe. - Akkor mégis hogyan?! - kiabáltam, amitől az egész barlang visszhangzott. -Elhozod vacsizni szerencsétlen félnótás örökvesztes lányát és akkor tutira a kis kedvence leszel?! Így gondoltad?! Hát nem! Engem nem palizik be senki! - trappoltam mérgesen és megpróbáltam minél gyorsabban magam mögött hagyni az iménti romantikus helyzetet és helyet.
-Várj már, kérlek! - kiáltott utánam, de a mondat végére hangja ellágyult. Meg sem fordultam, csak mentem volna a magam feje után, mire újra fennhangon megszólalt. - Rossz felé mész, Kiscsillag! - hallottam a hangján, hogy nevet.
Mérgesen fújtatva indultam el az ellenkező irányba és átkoztam magam, amiért még azt sem jegyeztem meg, hogy merrefelé volt az idevezető út.
Igyekeztem minél hamarabb az autóhoz érni, és a lehető legnagyobb méltósággal beülni a hátsó ülésre. Kis idő múlva megérkezett Marco is és meglepetésemre mellém ült.
-Beszéljük meg! - kezdte.
-Mit? Az előbb még azt ecsetelted nekem, hogy mennyire rosszul esik neked az elutasításom. Erre tessék. Próbálok nem önmagam lenni és adni neked egy csekély kis lehetőséget arra, hogy közelebb kerülj hozzám és te még ezt is elcseszed...
-Hogy én mekkora marha vagyok... - suttogta boldogtalanul és kinyitotta az ajtót, hogy ki tudjon szállni.
A jelenet, ami annyira megindító volt, hogy az már fájt, kiváltott belőlem kellő nagyságú sajnálatot ahhoz, hogy utána menjek. A mai nap már sokadszor. 
-Várj! - sóhajtottam nagyot, miközben elkaptam a karját. Várakozón nézett rám, majd mikor szólásra nyitottam a számat és egy betűt sem tudtam kinyögni, halvány mosolyra húzódott a szája, de a szeme ugyanolyan szomorúan csillogott, mint az autóban. - Nem mondom... Én nem mondom, hogy mi valaha is... Hogy köztünk lehet bármi, a barátságon kívül, de azt sem, hogy nem. Ha a dolgok úgy alakulnak, akkor én nem leszek semmi jónak az elrontója. Viszont meg kell... Ismétlem, meg kell értened, hogy ami nem megy, azt nem szabad erőltetni. 
-Szuper, ezzel nem sokat segítettél... - mosolygott rám őszintén, de most a szemei is mosolyogtak. Hogy attól ahogy előadtam a monológot, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat és az ujjaimat piszkálva, vagy attól, amit kihallott a szavak mögül, azt nem tudtam. Nem is nagyon érdekelt.

Az igazat mondtam. Most még nincs köztünk semmi. Nem ismerem őt, és ő sem engem. Még nem bízom benne. Egy kapcsolat alapja pedig a kölcsönös bizalom. 
A hazafele út rövid volt, nem szóltunk egymáshoz. Marco valószínűleg az előbbi szavaimat emésztgette, én pedig mélyen elgondolkodtam. Apró, jelentéktelen dolgokon. Hogyan fogom holnap reggel a kertben a rózsáimat gondozni, milyen ruhát veszek fel majd Lucashoz, és mit kezdek, ha a los angeles-i egyetemre sem vesznek fel. Az élet apró dolgai ezek, nekem mégis mindegyik a lételemem.

Újabb díj. :)

Szabályok: 

1.Tedd ki a logót a blogodra!
2.Köszönd meg a díjat attól akitől kaptad!
3.Írj ki magadról 7 dolgot!
4.Küld tovább 7 írónak(ne felejtsd el belinkelni a blogjukat)!
5.Hagyj megjegyzést a blogjukon,hogy meglepetés várja őket! 

A díjat nagyon szépen köszönöm O.Zoé O.-nak :) 

Újabb hét dolog rólam:

1. Rettenetesen kevés az időm most, hogy újra itt a suli. De hát ez van, ezt kell szeretni.

2. Ebben a tanévben is nagyon szerettem volna színházbérletet, de a sok elfoglaltságom miatt úgysem lenne időm eljárni az előadásokra.

3. Az osztályom csütörtökön megszavazott (újra) DÖK-képviselőnek.

4. Már nagyon régóta tervezem, hogy beiratkozok a városi könyvtárba, de persze erre sincs időm, sajnos.. Bár ami késik, az nem múlik.

5. Az öcsém múlthéten ünnepelte a 6. szülinapját lent a Balcsin. Lent strandoltunk, mikor a WC-s nénin az anyukájának nézett. Ami azért elég muris volt, mivel lehet, hogy többnek nézek ki, valójában még csak 17 leszek.

6. Körömlakkgyűjtő lettem. Konkrétan nem is tudom, hogy hány lakkom van, de a szivárvány összes színe volt már a körmömre pingálva. Most sötétkékek a körmeim, de ez valószínűleg holnap változni fog, ugyanis ki kell próbálni a legújabb szerzeményeimet, amelyek között van egy édes halvány rózsaszín; egy sötétlila; egy átlátszó, amiben kék szívecskés csillám van és egy hát nem tudom megítélni a színét, sötétpink és vérvörös közötti átmenetnek nézem. Ez utóbbi fog holnap a körmömön landolni.

7. Múlthéten tragédia ért. Elveszítettem egy barátot. Bár nem álltunk egymáshoz túl közel, mégis megviselt a dolog. Fel sem foghatom mekkora veszteség érte a családját és a közeli barátait, ha én így reagáltam az elvesztésére. Ma délután volt a temetés, ami szintén megviselt. Közel ötszázan jöttek elbúcsúzni a 15 évet élt, halott lánytól és kísérték őt el az utolsó útján. :'(

Nos, a 7 dolog rólam meg is volt. Konkrétan nem mindegyik pont rólam szól. Ezek az életem icipici darabjai. Ezeket összerakva vagyok én egy egész. Ha bármelyik hiányozna, már egy teljesen más személy lennék. Nem önmagam.

Annak érdekében, hogy az általatok elvárt fejezetbéli színvonalat hozni tudjam, a türelmeteket kérem. Nem szeretném, hogyha a pillanatnyi mérhetetlen gyászom sütne a soron következő, cseppet sem hasonló témájú fejezetből. Persze a gyász nem múlik el soha, de talán mérséklődik és akkor valószínűleg fel is teszem a friss fejezetet. (Megjegyzem a fele már készen van!)

És hogy felcsigázzalak titeket mutatok egy kis részletet belőle, amitől kellőképpen izgatottak lesztek majd és remélhetőleg várjátok a folytatást.

"- Képzeld csak el, hogy mindent megkaptál egész életedben, mindent. 12 évesen európai  táborba akartam menni; elmentem. Két évre rá közöltem apámmal, hogy crossmotrot akarok; megkaptam. Évekkel később én lettem a csajok bálványa a fősulin, bárkit megkaphattam volna. Mégsem használtam ki őket. Apám most köti meg élete és talán az én életem legnagyobb szerződését, az apáddal. Nyert ügyünk van. Mégis.. Egy valamit akarok a világon a legjobban... Viszont sosem kaphatom meg  - hajtotta le a fejét és a part irányába ment, engem pedig az asztal mellett hagyott."

Most hogy ez is megvolt már csak egy dolog van hátra. A díjat tovább kellene adnom 7 írótársamnak. Nem lenne igazságos, ha újra én döntenék. Nem küldöm a díjat kifejezetten személyeknek. Aki a blogomon jár nyugodtan vigye el, ha úgy érzi, hogy megérdemli. Persze nyugodtan hivatkozz arra, hogy tőlem kaptad, nem haragszok meg érte.

Sűrű elnézések közepette búcsúzok most tőletek és remélem elnézőek lesztek velem szemben. én igyekezni fogok, hogy minél előbb kiheverjem a dolgot és a fájdalom csillapodjon, de addig nem szeretnék belerondítani egy ugyanilyen nyomott és melankolikus hangulatú részecskével a észülő elég ütős fejezetbe. Megértéseteket köszönöm.

Nagyon szeretlek titeket.

Millió csók, Jucii.   

Második fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a második fejezetet, ami már nem csak az én kezem munkája, hiszen már Fruzsi is kivette belőle a részét jócskán. Tehát még egyszer köszönöm, hogy az összes blogomra vállalja a bétázást és kitartás neki. :)

Nektek természetesen jó olvasást kívánok, és véleményeket kérek. Milyen a benyomásotok Martinról? Szerintetek lesz valami közöttük?? Naa?? Ja és kövessetek Facebook-on. :)

Puszillak titeket, Jucii.

"- Remek nap lesz! - mondtam a lehető legtöbb iróniával a hangomban, és nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy egy percet sem fogok tudni az öcsémmel tölteni."

Valahol mélyen tudat alatt biztos voltam benne, hogy Marco nem olyan rossz, mint amilyennek én titulálom őt, de könyörgöm... Egy tizenhét éves lánynak magyarázhat ő folyton a tőzsde-biznisz szuperségéről, egyszerűen nem köt le. Persze, mivel jól nevelt vagyok végighallgatom, de nem fűzök hozzá különösebben kommentárt sohasem, ami miatt néha megkapom azt a bizonyos "te-már-megint-nem-figyelsz" vádat. Teljesen jogosan ítélik el a felső tízezer ilyesfajta embereit. Őket nem érdekel más, csak a pénz és hogy a legújabb verdájukkal fotózzák őket, az eddigi legszebb barátnőjük jelenlétében. Na persze...

-Hölgyem?! - lépett mellém Marco behajlított karral, jelezve, hogy arra vár, hogy belé karoljak.

Óvatosan, minden büszkeségemet megtartva fogadtam el a jobbját, és indultunk volna a sötét autó felé, mikor megtorpantam.

- Az enyémmel megyünk! - mondtam dacosan, de mire megfordultam elém tárult a szörnyű látvány. Az autóm motorházteteje felhajtva és megtámasztva, fölé görnyedt izmos férfitest, és a csavarkulcsok utánozhatatlan zaja.

A lélegzetem is elakadt, ahogy megláttam, hogy egy idegen ember turkál a kocsim motorjánál, de ahogy alaposan szemügyre vettem a nekem háttal álló férfit nem tagadhattam le, hogy iszonyatosan jó hátsója van.

Persze ebben a pillanatban egyáltalán nem tudott volna lenyugtatni az sem, ha egy félisten szereli a gépcsodát.

Azonnal kihúztam a kezemet Marcoéból és ütemes, gyors léptekkel indultam el, egyenesen a férfi felé, majd mikor odaértem a kis kézitáskámat a hónom alá csaptam, és keresztbe fontam a karjaimat a mellem előtt. Mivel az érkezésemre semmilyen reakcióval nem válaszolt, hangosan megköszörültem a torkomat.

A munkás ijedten kapta fel a fejét, aminek köszönhetően jól be is verte a motorháztető belső felébe és pedig akaratlanul is megeresztettem egy gonosz vigyort, de aztán mielőtt még felém fordult volna rendeztem a vonásaimat.

- Szabad megtudnom, hogy mégis mi a fészkes fenét művelsz az ÉN autómmal? - kezdtem el a kérdést normál hangsúllyal, amiből a végére vagy 4 oktávval magasabb lett.

- Úhaa, nem mintha megkérdőjelezném a hajad színét... De mégis minek látszik? - nézett rám kérkedő pillantással, miközben a fele búbját masszírozta, ami még az ütéstől sajoghatott neki.

- Uhhh... Mit szedtél szét? A motorját? - léptem hozzá közelebb, és néztem át a hóna alatt.

- Igen.. Picit hangos volt.. De nemsokára jobb lesz, mint újkorában - vigyorgott.

- Egészen pontosan mennyi idő, míg megcsinálod? - dühöngtem jó hangosan.

- Eltart úgy még másfél óráig. Ha sietős a dolgod, akkor jobb ha indulsz.

Még egy utolsó dühös pillantást vetettem rá, majd visszamentem Marco mellé, de már nem volt bennem semmi jóindulat. Az udvarias karmozdulatát egy lenéző pillantással jutalmaztam, miközben duzzogva beültem a sötét autó hátsó ülésére. Marco néhány percig szótlanul ült mellettem, aztán próbálta oldani a feszült hangulatot.

- Nem csíped a srácot, mi?? - nevetett fel. - Nos, meg kell mondjam, hogy én sem..

Kétkedő pillantást vetettem felé, majd kitekintettem az ablakon. Nem adta fel egykönnyen.

- Nézd, tudom, hogy nem sok kedved van velem lenni, na meg azt is, hogy a saját kocsiddal jobban szeretsz közlekedni, de most egész úton ez a csend fog terjengeni az autóban?? - kezdett hisztizni.

- Marco! Tudod nagyon jól, hogy csak azért vagy most itt, mert apu nem bírja, ha egyedül megyek el akárhová. Ez nem jelenti azt, hogy bájcsevegnem kell veled, azt meg végképp ne gondold, hogy ezúton nőttél valamit a szememben... Ugyanúgy apu üzlettársának a fia vagy. Ja, és ismered a "Házi nyúlra nem lövünk" szabályt?? - néztem felé kérdő tekintettel és vártam. Néhány másodperc múlva bólintott. - Szuper, ugyanis ez érvényesül az én esetemben is! - jelentettem ki, és elhatároztam, hogy az út további részén nem fogok hozzászólni, ezt azonban egyből el is vetettem.

- Na már most. Egy fontos eseményre megyünk. Hangsúlyozom, nem egy párként. Tehát örülnék neki, hogyha nem lennél mindig a nyomomban. És még valami - néztem rá, és vártam, hogy ő is rám emelje a tekintetét. - Lesz egy festmény. Egy nevenincs 21. századi absztrakt festő képe. Nem nagy szám... De az árvaháznak és a gyerekotthonnak kell a pénz. Tudom, hogy nem kérhetnék ilyet, de.. mégis megteszem - sóhajtottam nagyot. - Azt szeretném, hogy minél többet keressenek ezzel az aukcióval. Tehát, megkérlek, hogy bármennyit is ajánlok a képért, te licitálj túl.

- Hogy mi? - nézett rám felhúzott szemöldökkel.

- Az árvaház nem fogadja el a pénz tőlem. Sem aputól. Bár apu nem tud a kis magánakciómról, de nem is számít. A lényeg csak annyi, hogy minél magasabb áron tudják eladni.

- Na várjunk. Az előbb szépen elküldtél a franca, most meg még te kérsz tőlem szívességet?? - nevetett gonoszan. - Nem gondolod, hogy egy kicsit furcsa párosítás?? - kezdett hadonászni a kezével, közben pedig felém fordulni.

- Tudom, sajnálom.. Nem segítesz, igaz? - néztem rá szomorúan. Nem válaszolt, helyette kinyitotta az autó ajtaját és kiszállt, majd engem is udvariasan kisegített.

Persze azonnal fogadóbizottságot kaptunk, így esélyem se volt tovább kérlelni. Az udvaron fel volt állítva egy kisebb sátor, alatta sok asztal és szék, ízlésesen elrendezve. Az emberek a szökőkút körül gyülekeztek, így először mi is oda mentünk.

Először nem akartam elhinni, hogy Marco ismét a karját nyújtotta, de néhány hitetlenkedő pillantás után fanyar mosollyal az arcomon elfogadtam a gesztust.

Percekig jöttek oda hozzánk bemutatkozni és beszélgetni; természetesen mindenkihez volt egy-egy kedves szavam. Mintha az iménti incidensek már réges-rég történtek volna. felszabadult voltam, mosolyogtam, és jól éreztem magam. Mikor éppen nem voltak a környékünkön ismeretlenek gyorsan elnézést kértem és az épület felé vettem az irányt.

Tudtam, hogy az öcsém nem lesz kint. A saját családját sem tudja elviselni, nem hogy egy állófogadáson részt vegyen. Egyedül engem tűr meg valamilyen szinten a társaságában. Anyu akárhányszor bejön hozzá, ő ügyet sem vet rá. Játszik tovább magában és nem beszél senkivel.

- Lucas! - mosolyogtam rá boldogan, mikor megláttam, hogy a szobájában ül és legóval játszik.

Nem válaszolt az üdvözlésre, csak felnézett és rám mosolygott, aztán fokozatosan újra a játékok tanulmányozásába és illesztgetésébe merült.

- Mesélj, mit csináltál ma? - ültem le hozzá a padlóra, a lábaimat magam mellé húztam, a táskámat letettem magam mellé a földre.

Újra felnézett rám, de nem válaszolt. Persze, nem is vártam mást. A játék lekötötte a figyelmét, aztán hirtelen elnézett mellettem, szemeit a falra függesztette és nevetni kezdett. Boldog kacagás volt. Nem hallottam tőle ilyet, már nagyon régen. Én is mosolyogtam. Boldog voltam, amiért ő - ha csak egy kicsit is -, de boldognak látszik.

Nem maradhattam nála sokat, mivel pár perc múlva már az árverés helyszínén kellett lennem. Marco pontosan ott várt, ahol elbúcsúztam tőle, de egyből észrevette, hogy valami nincs rendben velem és félrehúzott, ki a tömegből.

- Minden oké? - kérdezett rá,pedig láttam a szemében, hogy tudja, semmi sem oké.

- Boldog... - csak ennyit tudtam kinyögni és elkapott a sírás. Nem tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam, még ha egy olyan ember előtt is tettem, akit alig ismerek. Jelenleg ő volt itt az egyetlen, aki a nevemet is tudja, bár ettől még nem kézenfekvő dolog, hogy így kiboruljak a jelenlétében.

- Héé, nyugi! - nyúlt az állam alá, és fölemelte a fejemet. - Boldog! Akkor te miért nem vagy az?

- Nem tudom.. Még most sem tudom felfogni, hogy az öcsém ennyire rideg mindenkihez... Egyszerűen képtelenség.

- Nyugodj meg, vegyél mély levegőket! Nekünk még túl kell licitálnunk a fél vendégsereget - nevetett.

Ezzel a mondattal mosolyt csalt az arcomra, és úgy tettem, ahogy mondta. Ujjaimmal letöröltem a könnyeimet és vettem két mély levegőt, aztán mindketten elindultunk az emelvény felé.

Éppen valami réginek tűnő vázát tartott a kezében az egyik lány, aki segített a licitálásnál. Pár embert meg kellett kerülnünk ahhoz, hogy közelebb tudjunk jutni az áhított képhez.

Az ujjaimat tördeltem és próbáltam arra gondolni, hogy sikerülni fog, amiért végül is itt vagyok. A következő árverési tárgyként meg is pillantottam azt a bizonyos képet, ami már 2 nappal ezelőtt az intézet falát díszítette.

Magabiztosan emeltem a magasba a kezemet, mikor a licit megkezdődött 500 dollárnál. Nem sokkal később egy idős úr is jogot formált a képre méghozzá 800 dollárral. Idő közben azonban Marco is akcióba lendült egy magabiztos: -Ezerötszáz! - felkiáltással.

Ha volt is valamiféle kételyem vele kapcsolatban, az elmúlt. Mármint még mindig nem volt a szívem csücske, de legalább próbál a kedvemben járni.

Cinkosan rámosolyogtam és húztam tovább az időt, majd még mielőtt felkiáltott volna az idős asszony, hogy "elkelt", bedobtam a kétezer dollárt.

Úgy látszott, hogy nem egészen én vagyok az egyetlen, aki a képet akarja megszerezni, de nem volt mit tenni, ha másnak is tetszik, csak rajta. Ígérjen minél többet érte. A végén úgyis az enyém lesz - gondoltam magabiztosan.

Mosolyogva figyeltem, ahogy két idős hölgy egymást minduntalan túl szeretné szárnyalni, ám a másikuk mindig  alá tesz, majd mikor megelégeltem azt, hogy 500 dollárokkal haladunk felfelé fennhangon megszólaltam: - Húszezer dollár!

Mindenki rám kapta a tekintetét, én pedig magabiztosan mosolyogtam. Már éreztem, hogy a markomban van a kép, hiszen nem sok mindenki akarna ennyit költeni csupán egy tárgyra.

- Negyvenezer! - nézett rám felvont szemöldökkel Marco, miközben vigyorgott. Aha, szóval kihívás?? Hát rendben.

- Hatvanezer! - léptem előrébb egyet a zsúfolt tömegben.

- Meddig menjünk? - súgta nekem Marco.

- Legalább százhúszig - motyogtam az orrom alatt.

- Százhúszezer! - szólalt meg mögülem a mély hang, mire én kétkedve néztem mosolytól csillogó szemébe.

- Először... Másodszor.. és

- Kétszázezer - szakítottam félbe a monoton női hangot, miközben nem figyeltem a pódium felé.

- Repkednek az összegek! - nevetett fel vidáman a hang. - Tehát kétszázezer! Először, másodszor... és elkelt! - mosolygott rám. - Az árut a hátsó udvaron veheti át az árverés után, kisasszony.

Láthatóan bólintottam, miközben megvillantottam a hófehér fogaimat és hátrafordultam.

Marco már nem állt mögöttem, hanem éppen a hátsó udvar felé igyekezett, miközben a zsebében kotorászott.  Magassarkúban nem volt könnyű dolog követnem őt az apró, majd minél nagyobb kövekkel kirakott úton, ami a hátsó udvarra vezetett, de megtettem minden tőlem telhetőt. Vajon mit csinálhat itt?

A hátsó udvaron két kisebb furgon állt, egy-egy sofőr támaszkodott nekik.

Marco odament hozzájuk, beszélt velük valamit, aztán az egyik sofőr sietősen távozott. Mire odaértem, Marco már javában írogatott valamit.

- Te mit művelsz? - néztem rá mérgesen.

- Semmit - nevetett fel idegesen.

- És ez mi? - kaptam ki a kezéből az irományát és két lépést hátráltam vele, nehogy elvegye mielőtt elolvasom.

- Hé! - szólalt meg fennhangon.

- Mit csinálsz?? Kétszázezer dollár. Ez.. - habogtam.- Te ki akarod fizetni??

- Valami olyasmi...

-Arról szó sem lehet...

- Nem fogok veled vitatkozni - tartotta a kezét, hogy adjam vissza neki a csekkfüzetet.

- Én pedig nem fogom engedni, hogy helyettem fizess.. Ez nem egy vacsora, vagy mi.. - ráncoltam a homlokom, - Ez nekem nagyon fontos, de ha te ezt nem érted meg, akkor azt hiszem nincs is tovább miről tárgyalnunk - bosszankodtam és visszadobtam neki a füzetét, majd ugyanazzal a lendülettel gyorsan  hátat fordítottam és az árverést vezénylő idős asszonyhoz indultam. Ha személyesen neki fizetek, akkor Marconak nem lesz alkalma elcsaklizni előlem az alkalmat.

- Most hová mész? - kapott a karom után.

- El! - válaszoltam rideg hangon és kitéptem a karomat az ujjai szorításából.

- Várj már! - kérlelt.

Nem fordultam meg, csak megálltam. Néhány másodperc után pedig éreztem, ahogy a karja a derekamon van és maga felé fordít. Vészesen közel kerültünk egymáshoz ebben a testhelyzetben. 

- Ha engedem, hogy te fizess, akkor jó vagyok nálad egy vacsorára? - kérdezte csibészes vigyorral az arcán, de kezét még mindig nem vette le a derekamról, így hátráltam egy lépést.

- Ha engedsz nekem, akkor talán elgondolkodok rajta - válaszoltam félmosollyal az arcomon.

Marco nagyot sóhajtott, aztán tudomásul vette, hogy kedvezőbb feltételt akkor sem kapna, ha kétszer kifizetné helyettem az összes elkelt cikket. 

Végre átnyújthattam a saját csekk-könyvemből kitépett, frissen aláírott, ropogós papírt, ami a vadonatúj képem záloga volt. Aztán boldogan néztem a színpompás műremekre. Nem tetszett különösebben, de a szobámba úgyis kell valami új faldísz, ez pedig színes és vidám, ami tutira feldobja majd a hangulatot.

Marcoval visszaindultunk a házunkhoz, út közben pedig le sem vette rólam a szemét.

- Akkor 7-re mehetek? - kérdezte önfeledt boldogsággal.

- Héé, ki mondta neked, hogy egyáltalán elmegyek veled? - néztem rá kérdő, furcsálló tekintettel.

- Mertem remélni, hogy a lovagiasságom végül elnyeri a jutalmát - kuncogott magában, de töretlenül engem fürkészett.

- 7-re gyere értem - egyeztem bele - DE! Ez nem randi!- szögeztem a legelején.

- Rendben, nem randi - vigyorgott még mindig, ami nem igazán győzött meg róla, hogy az utolsó mondatomat is sikerült felfognia.

Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ha nem jegyzi meg most, akkor majd tudtára adom máskor.

A képet fél öt környékén hozták házhoz azok a sofőrök, akikkel már találkoztam. A szobámba viszont nem tudtam felvinni egyedül, mivel ők olyan gyorsan el is mentek, ahogy jöttek.

Néhány percig lemondóan nézegettem a nappaliban a falnak támasztott hatalmas képet, aztán beletörődően indultam az emeletre, ahol éppen Rosioval futottam össze.

- Kérlek, ha netalántán összefutnál egy erős karú ifjúval, a képet ami a nappaliban van, fel kellene vitetni vele a szobámba - mosolyogtam rá.

- Persze, kisasszony - bólintott.

A szobámba érve azonnal elkezdtem magam kihámozni a ruhámból és a fürdő felé igyekeztem, hogy időben elkészüljek a vacsorára.

A sarokkádat teleengedtem forróvízzel és jó sok habfürdőt tettem bele. Miután beleültem már éreztem is, hogy az izmaim oldódni kezdenek. A szemeimet behunytam, a fejemet a falnak támasztottam és háromnegyed órán át csak áztattam magam az illatos vízben. 

Mikor a víz kezdett kihűlni óvatosan kiszálltam és magam köré tekertem egy törölközőt, egy másikkal pedig a vizes hajamat csavartam körbe.

A gardróbom előtt álltam és próbáltam olyan ruhát keresni, ami nem túl kihívó, mégis elegáns, mire megtaláltam egy elég szolid darabot.

A hátam mögül rekedtes torokköszörülést hallottam és olyan gyorsan fordultam meg, hogy a hajamon pihenő csavart törölköző a földre pottyant, egy egész vizes hajzuhatagot hagyva maga után, ami egyenesen az arcomba csapódott. Ujjaimat fésűnek használva söpörtem ki az arcomból a felesleget, ami eltakarta a szemem elől az idegent.

- Ha tudom, hogy ilyen lengén vagy öltözve, később jövök - nevetett, miközben szemeivel alaposan végigmért, hosszan elidőzve a lábaimnál és a mellemnél, ahol a törölközőt egy egyszerű kis hajtás tartotta rajtam.

- Van ajtóm, van kezed.. Megtanítsalak kopogni? - pirítottam rá.

- Érdekes felvetés, tőled szívesen tanulnék. De ha lehet akkor a szobán belül - nézett a szemeimbe. Óh, azok a kék szemei....

- Örülnék neki, ha legalább addig kimennél a szobából, amíg felöltözök - utasítottam, mire feltartott kezekkel kezdett kihátrálni az ajtón, majd becsukta maga után.

Nem kockáztattam meg, hogy újra rám nyit, inkább elővettem a szolid ruhát, de ahogy végignéztem rajta nem nyerte el a tetszésemet, így újra a szekrényhez mentem és kivettem egy kicsit merészebb darabot. Nem tudom. Talán az iménti kis incidens késztetett erre. 

Gyorsan felvettem a fekete miniruhámat, amiben reméltem, hogy egy igazán kellemes, baráti vacsorát tudhatok majd magam mögött néhány óra múlva, aztán felvettem hozzá egy fekete magassarkút és ajtót nyitottam. 

A számomra mindeddig ismeretlen srác ismét bejött a szobámba nekem pedig elnyílt az ajkam, ahogy végignéztem rajta. Az arca picit olajos volt, a kék szemei furcsán, örömtelien csillogtak mikor rám nézett, az izmos karján víz futott végig egyenesen a zöld erektől duzzadó könyökhajlatáig, ahol áttértek alkarjának belső felére és folytatták útjukat.

- Hová tegyem a képet? - nézett rám kérdő tekintettel és ekkor vettem csak észre, hogy az előbbi stírölésemnek szemtanúja volt.

- Mondjuk... hm.. Oda. - mutattam a szemközti falra, ahol még semmi nem foglalta el a nagy helyet.

Kicsit forgatott rajta és behozta az ajtón, aztán még egy kicsit szerencsétlenkedett vele, mire sikerült felraknia a falra.

- Picit jobbra.. Nem, most vissza - adtam ki az utasításokat, hogy végre vízszintesen legyen elhelyezve.

Nagy nehezen, de sikerült és az újonnan vásárolt festményem már a szobám falát díszítette.

- Köszönöm a segítséget - néztem rá hálásan.

- Nagyon szívesen, kishölgy. Egyébként szép szoba - nézett körül. - Bár kicsit sem ezt képzeltem volna hozzád - mosolygott rám.

- Mit vártál? Rózsaszín ülőgarnitúrát és halványpink ágytakarót? - furcsálltam. - Azt a húgomnál keresd.

- Valahogy nem is tudom... Ez nem te vagy... - rázta meg a fejét és újra körbejárt a szeme a narancssárga falon, amitől a szobámban olyan érzés fogja el az embert, hogy késő este is ragyogóan süt a nap. Keresztül a hatalmas szürke író- és dolgozóasztalon és az egyik falat teljes egészében elfoglaló gardróbomon, egészen az íróasztalhoz hasonló színű ágyamig.

- De igen.. Pontosan ez vagyok én - néztem végig én is a saját magam által berendezett szobámon. - Apu kívül férfi még soha nem járt a szobámban - vetettem közbe. - Sőt.. Apun kívül egyedül Rosio és anyu jöhet be hozzám.

- Pontosítsunk... Apádon kívül, egyetlen férfi járt a szobádban - nevetett fel magára mutogatva.

- Igazad van - mosolyogtam rá és hátat fordítva neki a tükör elé álltam megigazítani a ruhámat.

- Nagyon... csinos vagy - mondta néhány másodpercnyi csend után, de úgy éreztem, hogy valami mást akart mondani.

- Köszönöm - pirultam el és a szemébe néztem. Nem tudtam, ő vajon mit láthat az enyémben, de ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy a lelkemig ér. Néhány percnyi farkasszemezés után elkaptam a tekintetemet és az ékszeres dobozomban kezdtem kutakodni a nyakláncom után. Esetlenül próbáltam becsatolni hátul a csatot, mire Anonymus a hátam mögé lépett eltűrte a hajamat és egyetlen mozdulattal bekapcsolta a láncot. A kezét nem vette le a nyakamról, lecsúsztatta egészen a két vállamra és néhány másodpercig éreztem bőre melegét a sajátomon. Végül olyan gyorsan kapta el a kezeit a vállcsúcsomról, mintha égő vasat dobna el éppen. 

- Most már megtudhatom a nevedet? - néztem hátra a vállam fölött és láttam, ahogy az ajtó felé igyekszik.

- Martin... A nevem, Martin - mosolygott rám még egyszer és elhagyta a helyiséget én pedig nagyot sóhajtva fogtam meg a nyakam alatti kicsi gödörben pihenő medálomat és csak mosolyogtam.